Két év után végre rájöttem. Nem volt kifejezett hiányérzetem emiatt, inkább hirtelen tört rám a felismerés: ami a veszprémi piacról hiányzik, az a köszméte!
Amúgy minden van: tiszta zacskókba kiporciózott paradicsom, hálóba kötött alma, külön standokon savanyúság, házi száraz tészta, hal, vad, mi szem-szájnak ingere, hetente kétszer pedig füstölt hús, kecskesajt és egyéb ínyencségek. Nénikék árulják az otthoni tojást, a fáról szedett barackot, a csokorba kötött kerti virágot. Amikor szezonja van, hegyekben áll a medvehagyma, a cseresznye, az áfonya vagy a dinnye. Egyedül köszméte nincs. Legalábbis akárhogy töröm a fejem, nem bírok visszaemlékezni, hogy valaha láttam volna. Lehet, hogy ezen a környéken nem is terem?
A gyanúmat csak megerősítette a minap egy pálinkás bódénál tett látogatás. A manapság reneszánszát élő nedűt igyekszenek a legegzotikusabb – legalábbis annak hangzó – gyümölcsökből főzni. A táblán a cigánymeggy, piros ribiszke és vilmoskörte között végre megpillantottam: köszméte! Na, akkor én olyat kérek!
'Egres!' – fordított lelkesen a csapos srác. Mielőtt tiltakozni tudtam volna, hogy nekem ugyan ne fordítson, pontosan tudom, miről van szó, már folytatta is. Elképzelni sem tudja, vajon hol hívják így, de hogy Magyarországon nem, az biztos! Akkor ő még biztos nem tette ki a lábát a megyéből – gondoltam magamban – és felhomályosítottam, hogy a Tiszántúlon például így hívják. Vagy úgy, hogy pöszméte, piszke – esetleg büszke.
Az 'egres' eléggé könyvízű. Ahol van, ott becézik. Pedig a köszméte nem kedves. Össze-vissza szurkálja meg karmolja az embert, mikor szedi. Hiába van rekkenő hőség, piszkét szüretelni csak hosszú ujjú ruhában és kesztyűben érdemes.
Az íze pedig savanyú. Nagyon. Összehúzza az ember száját. Mégis minden évben eljött a pillanat, hogy rákívántam. Ilyenkor vagy a szomszéd Zsuzsika néni adott a kertjéből egy bögrényit, vagy a piacon vettem egy marékkal. Meg kell mosni, bő vízben. Aztán meg kell pucolni. A tetejéről a szárát, az aljáról a bajszát kell levágni a kiskéssel, és már lehet is ropogtatni a csíkos kis zöld bogyókat! Vagy főzhetsz belőle levest, szószt. Úgy kell készíteni, mint a meggylevest – csak hát köszmétéből. Nagyon finom eledel az nyáron!
Mikor kicsi korunkban a Mamáknál nyaraltunk, ők is főztek nekünk ilyesmit. A piszke a kertben termett. Miután a nagyját leszedték, mindig a bokron maradt néhány szem. Ezek nyár közepére szép pirosra értek. Ekkor már nem savanyúak a bogyók, nem is kemények. Finom édesek, lédúsak. Soha nem hallottam a túlérett köszméte egyéb felhasználási módjáról, mint hogy bokrot dézsmáló unokák prédájává váljon a kertben. És most, íme, egy olyan vidéken, ahol ezt a gyümölcsöt nem is termesztik, megkínálnak a köszmétepálinkával! Pont olyan íze volt, mint annak idején, épp ilyentájt, a tüskék közül csent köszmétének Mama kertjében!
A fotókat kivételesen az internetről kölcsönöztem.
