Sündisznó a falon

Most egy kissé nosztalgikusabb hangvételű sorok következnek. Zsolt megint le fog szúrni, hogy ne fessek már ennyire rózsaszín képet az egészről – de gondolom, a negatívumok taglalása úgysem érdekelné a Nagyérdeműt! Én bevállalom, most kissé szelektálom a valóságot, de nem ferdítem!!! 

Kezdünk egy kis visszatekintéssel:

Mikor kamionozásra adtam a fejem, egy kedves barátnőm megajándékozott egy térképpel. "Tegyétek ki a falra - mondta - és minden országot meg tudtok rajta jelölni, ahol jártok." Így is tettünk, és a hatás nem maradt el! A térkép azóta egy jobb képességű sündisznóra hasonlít! Pedig csak oda szúrtunk, ahova együtt jutottunk el.

Az első bökést Spanyolország kapta. Akkor még furgonoztunk. Sosem felejtem el, annyi élményt adott az az út! Nehézség is akadt bőven, de akkor az nem volt fontos. Olaszországban nem mehettünk az autópályán. Majd` megzavarodtunk, míg átcaplattunk Nizzán, és Monacóban olyan utcákon kaptattunk fel a hegyre, ahol még személyautók is alig fértek el. Viszont megálltunk a tengerparton 10 percre lábat mosni. 

Ránk virradt az első reggel az olasz Riviérán - egy benzinkúton.

Nizza belvárosában.

Egész Cadizig lementünk, ami már majdnem Afrika! Az egyik álmos hajnalon itt találtunk rá a világ legfinomabb kávéjára egy útszéli vendéglőben. Tán azóta is megvan a GPS koordináta, hogy odataláljunk legközelebb. Születésnapomra is kávét kaptam - de nem akárhol! Addig kérdezősködtünk, míg a többi sofőr ajánlott egy parkolót egy homokos strand mellett, ahol otthagyhattuk a kocsit egy órácskára.

Dél-Spanyolországban egyes táblákon már arab feliratokat is használnak!

Aztán a többi utunk már nem volt ennyire kellemes. A bosszúságok nem szűntek, az ígéretek nem teljesültek, kénytelen-kelletlen továbbálltunk. Mire a mostani munkahelyünkön kikötöttünk, túl voltunk néhány vargabetűn, a térképen pedig felszaporodtak a rajzszögek:

Madrid, ahova pótos nagy kamionnal jártunk, és a targoncás gyereknek egy egész napot vett igénybe a le- és felrakodás. El is neveztük Mañana-nak, ami spanyolul annyit tesz, `holnap`. Egyszer majdnem kapott tőlünk egy csokit ajándékba, mert úgy tűnt, jelentősen felpörgött. Vagyis már majdnem fele olyan gyorsan dolgozott, mint egy normál targoncás! A vége előtt három raklappal viszont közölte, hogy neki lejárt a műszakja, majd a váltás megcsinálja! Na, ekkor elszakadt a cérna, békés természetem ide-vagy oda, összes spanyoltudásomat latba vetve olyan üvöltözést rendeztem, hogy Mañana mint a kisangyal szórta fel a maradék árut a platóra! A Boci csokit viszont mi ettük meg. A srác soha nem tudta meg, mitől esett el.

A spanyol utak kelléke: a fizető parkolókban bőséges adag kaját kaptunk. Ez csak a saláta!

Lelkes vendéglátósok megpróbálták magyarra is (!!!) lefordítani a menüt!
A kezdeményezés dicséretes, egyben  derűt keltő! Érdemes kinagyítani a képet :)

Bukarest, ahol kb. egy óráig kerestük a céget a belvárosban, panelházak között, a parlamenttől pár száz méterre. Persze egyik járókelő sem hallott róla, így szorgalmasan kóvályogtunk fel-alá, szerencsére csak furgonnal. Végül egy vegyesboltban adtak felvilágosítást. A cég valóban ott volt a paneldzsungel kellős közepén, egy fasor mögött megbújva! Aztán mikor a kollega ment a 40 tonnás szerelvénnyel, nagyon hálás volt a térképekkel-fotókkal ellátott útmutatásunkért! Nem tudom, mit kezdett volna – ráadásul egyedül – ha ugyanezt a kutatómunkát neki kellett volna elvégezni!

Gyönyörű táj - az úttest egy része cölöpökön a víz fölé nyúlik.

Kora reggel Bukarestben.

Hazafele indulva felhajtunk az autópályára.

Budapest is kapott egy rajzszöget – főleg azért, mert oda szerencsére ritkán járunk! Nincs még egy olyan főváros Európában, ahol olyan méltatlan helyzetben lenne egy kamionos, mint Budapesten! A város egy megfejthetetlen tilalom-erdő, a nullás elkerülő meg egy vicc! A mostani munkahelyünkön a belföldes sofőrök viszik ki a Pestre szánt árut, mi általában csak a telephelyig megyünk vele.

Egy alkalom azért emlékezetes volt, mikor egy ipari parkba kellett kiszállítanunk néhány paletta árut. Azzal kezdődött, hogy a megadott cím téves volt, és a többi sofőrtől tudtuk meg, hova is kellene mennünk. Ott aztán belefutottunk egy óriási dugóba, amit súlyosbított, hogy az útfelbontás, ami okozta, érintett egy vasúti átkelőt is. Kb. egy kilométert úgy egy óra alatt tettünk meg. 

A reklámtábla önmagáért beszél...

Elértük az ipari parkot, ott megint várni kellett agy csomót. Aztán elindultunk vissza – a torlódáson keresztül természetesen. Ekkorra már rendesen megéheztünk. Mivel aznap kifejezetten csak Pestre mentünk, nem vittük magunkkal a szokásos kajamennyiséget. Araszolgatás közben viszont egyszer csak felbukkant a megoldás egy hamburgeres bódé képében! Épp én vezettem, és mondtam Zsoltnak, hogy szerintem ha gyorsan kiugrik, és kér két hambit, azt simán összedobják, mígy kb. 300 métert teszek meg a teherautóval! Még talán egy kis extra sajt is belefér! 

Ezt láttam a volán mögül.

Így is lett, mire a hamburgereink elkészültek, alig haladtam, így a dugóban üldögélve békésen megebédeltünk. OK, mondjuk vezetés közben nem volt olyan könnyű dolgom egy óriásszendviccsel, amiből mindenféle csöpög, még 10-es tempónál sem! De az éhség nagy úr! Később gondolkoztunk el rajta, hogy nem is lenne rossz üzleti vállalkozás a dugókban kaját árulni! Ezzel mondjuk nem mi találtuk fel a spanyolviaszt – egyes országokban sokan élnek ilyesmiből. 

Folytatjuk!