...és mi tényleg azt hittük...

...avagy váratlan kaland Nagykónyiban.

Az ember azt hisz, amit akar. Mi például azt hittük, hogy a március 15-ét családi körben töltjük, a nagymamám 80. szülinapját ünnepelve. Hónapok óta készültek az ajándékok, tervezgettük a menüt, és kivételesen MINDENKI, az összes unokatesó és a párjaik is szabaddá tudták tenni magukat! Kellemes autókázást terveztünk csütörtökre. Először Kaposvárra akartunk menni, ahol a fogorvosunk, aki egyben reménybeli sógornőnk is, ellát minket, aztán őt is felnyalábolva hármasban utazunk tovább Debrecen környékére, megbeszélve közben a világ dolgait. Ott a szüleimmel és a tesómmal kiegészülve pénteken együtt megyünk tovább Mamához.

Annyira hittük ezt, hogy nem nagyon törődtünk az előrejelzésekkel. Bosszankodtunk ugyan, hogy pont most fordul megint télire az idő, mikor mi mennénk, de hát - Istenem! - majd megint elővesszük a télikabátot! Egész télen sok hó esett, nem fog ki rajtunk még egy havazás - ha ugyan lesz. A média már három szem hóra is farkast kiált, ez is csak vihar a biliben! Aztán a biliből rendesen kiborult minden, sőt még annál is több!

Kaposvárra ítéletidőben érkeztünk. Zsoltnak röntgent is kellett volna csinálni, de ezt lekéstük, mert egyrészt indulás előtt még gyorsan visszacseréltük a nyári gumikat télire, és felszaladtunk még néhány takaróért. Még egy termosz teát is akartam főzni, de végül időhiány miatt ez elmaradt. Annyira mégsem lehet nagy a gáz! Ebben is tévedtem... Aztán feltartott minket a számos baleset, amibe először a pályán, majd a mellékutakon futottunk bele. Na nem mint résztvevők, inkább mint szemlélők. 

Az M7-esen tömegkarambolba futottunk.
Szerencsére mi elég lassan haladtunk ahhoz,
hogy meg tudjunk állni.

Busz, furgon, kamion, személyautó -
minden típus képviseltette magát!

Ha jól tudjuk, csak anyagi kár keletkezett.

Utunkat folytatva sem nőtt a látótávolság.

Újabb tömegbaleset miatt letereltek minket a pályáról.
Itt árokba futott busszal találkoztunk.

A szembe jövő teherautó szorította le az útról.
Személyi sérülés nem történt.

Lesodródott a mozgóbolt. Senki nem sérült meg,
de hátul a kolbászok jól összekuszálódhattak!

Hófehér úton hófehér furgon orral az árokban,
keresztbe fordulva.

  

Dóri betömte két fogamat, és mondta, hogy ő most nem jön velünk. Ezen rendesen kiakadtunk - a Ladánk olyan simán vette az akadályokat, hogy namég! Ezt az autót a tajgára gyártották, még a hófúvás sem fog ki rajta! Fűt, mint a kazán, és masszív, mint egy ökör! Téli gumi, hólánc van, és sok éves vezetési rutin! Mindegy, Dóri anyukájának volt egy megérzése, és nem akarta a lányát ebben az időben elengedni. Próbáltuk őt is meggyőzni, de sikertelenül. Meg kellett hajlanunk a kérése előtt. Ettől rettentően elkeseredtünk, de elszántságunk csorbítatlan maradt. Mi megyünk.

Mentünk is, neki az ítéletidőnek. Fura módon hangulatunk egyre jobb lett, vígan elpoénkodtunk, elröhécseltünk, miközben néhol az utat sem láttuk a hófúvástól. Aztán egyszer csak megállt a tudomány. Nagykónyi községben feltorlódott kocsisorba botlottunk. 

Beálltunk mi is, vártunk türelmesen, hogy majd csak továbbengednek! Aztán egy óra múlva fölmerült, hogy talán érdemes lenne valami melegedőt keresni, mert nem sok értelme van itt álldogálni járó motorral. És akkor még nem tudtuk, hogy mekkora szerencsénk van, hogy csak pár száz méterre voltunk egy iskolától, ahol már főzték a teát. Betértünk, leültünk, vártunk. Aztán jöttek a hírek, hogy a faluból se ki, se be. Völgyben vagyunk, mindkét irányba emelkedőn kellene átvágni, esélytelen. Ezen kívül keresztbe fordult járművek zárják el a hókotrók útját is, és a szél olyan erős, hogy azonnal visszaépíti a hófalakat. Este tíz körül elindult egy konvoj a 6 km-re levő Tamásiba, de mindenkit megkértek, aki annál tovább menne, az maradjon, mert ott már megtelt a művelődési ház, több embert nem tudnak befogadni.

Kezdtünk tehát barátkozni a gondolattal, hogy maradunk éjszakára. Az alvás nem nagyon merült fel, csak ültünk ott tompán, hogy most ez van, de mi is van tulajdonképpen? Közben bámultuk a tévében a híradásokat az új pápa megválasztásáról és a hazai helyzetről. Ekkor derült ki számunkra, hogy több százan-ezren rekedtek meg út közben, és mi is közéjük tartozunk! Csak valami óriási szerencse folytán mi rögtön fedett helyre kerültünk, és segítséget kaptunk. Azonnal forró teát, zsíros kenyeret hoztak. 

Éjfél után matracok is érkeztek, meg pokrócok, lepedők. Szép csöndben mindenki vett magának, ami kellett. A párok beérték egy matraccal, hadd jusson minél több embernek. A "harmadik osztály" termében volt velünk egy kislány is a családjával, ő elbóbiskolt a padon. Nagy sokára tudtuk csak rávenni, hogy feküdjön fel a padra, ott ki tud nyújtózni. Aztán már nagyon élvezte, hogy legálisan ilyet csinálhat egy iskolában!

A kislány a pad tetején,
mi két pad között aludtunk.

Közben persze jött a polgármester, tájékoztatott minket mindenről, és igyekeznek mindent megtenni, hogy mihamarabb felszabadítsák az utakat, de a helyzet elég kilátástalan. Egyelőre próbáljunk aludni, majd reggel meglátjuk, hogy alakul a helyzet. Sok biztatót nem tud, tartós vihart jósolnak.

Valahogy csak elnyomott minket az álom. Nem aludtunk túl jól, de legalább pihentünk valamennyit. Reggel valahonnan kerítettek friss kenyeret, megfeszített tempóban kenték lekvárral, margarinnal, zsírral, hogy mindenki ehessen pár falatot. Közben kinyitott a bolt és a kocsma is. Az automatából kifogyott a kávé, de a tanáriban még azt is főztek nekünk!!! A konyhában serénykedő asszonyok sem aludtak két óránál többet, és a polgármester is végig talpon volt. 

Mindenki kenegeti a magáét.
A háttérben elcsigázott tűzoltók.

A nap egyformán telt. Mindenki elfoglalta magát valamivel. Senki nem panaszkodott, nem őrjöngött, nem türelmetlenkedett. Vigyáztunk az épületre, és a gyerekek ott tárolt cuccaira. Kb. 180 ember húzta meg magát az iskolában, de a WC végig patyolattiszta maradt! Mindig volt papír is, és valaki szappant is hozott! Még a legelitebb irodai mellékhelyiségekben is használati utasításokkal van kitapétázva az ajtó, hogy mit hova ne dobj, meg hogy mit hogy használj, és mit milyen állapotban hagyj - itt magától értetődőnek tartotta mindenki a kulturált viselkedést!

Folyamatosan kémleltük az időjárást: hátha eláll a szél!

A tűzoltók végig keményen dolgoztak!

Menedékünk, az általános iskola.
Előtte behavazott autóink várnak ránk.

Pangás a "harmadik osztályban".
A híreket megunva inkább mesét néztünk a tévében.

Újabb lekváros kenyerek érkeztek.

A kislány rajzán az iskola, nemzeti lobogóval.
Nála mosolyogva süt a napocska!

Egy digitális tortával ünneplem
a nagymamám szülinapját.
Végül senki nem jutott el hozzá
a családból 15-én...

Klub-hangulat az emeleten.

A számítógépes különítmény.

A fiatalok a forradalom évfordulójára koccintanak.

Várjuk a fejleményeket.

Délutáni szundikálás.

A konyhában folyamatos volt a nagyüzem!

Ahogy telt az idő, egyre többen elegyedtek beszédbe egymással. Péntek délután kezdett elterjedni a hír, hogy a Facebook-on már meg is alakult a "Kónyiban ragadtunk" csoport, és jó lenne, ha mindenki üzenne a többieknek, amikor rendben hazaért! Mindenki tartotta a szeretteivel a kapcsolatot. Az iskolai wifit tudta használni, akinek volt mivel, akinek meg lemerült a telefonja, az valakitől biztos kapott töltőt. Hallgattuk a híreket, és nem hittünk a fülünknek! Az egész országban eluralkodott a katasztrófahelyzet! Mi a legszerencsésebbek közé tartozunk, de ezrek vannak kinn még mindig az autóikban, és kezd kifogyni az üzemanyaguk. Teát, ételt, információt nem kapnak. Ugyanakkor közösségek, egyének fognak össze, hogy mindent megtegyenek a bajba jutottak megsegítésére. A Győr Plusz rádiót a Facebook-on követtük. Ők folyamatosan nyomták az információt, hogy ki honnan kér segítséget, ki hol tud valamit felajánlani. Volt, aki szólt, hogy nincs autója, de sütött valamit, ha valaki érte jön, elküldené az éheseknek. Mások elcsigázott családokat fogadtak be az otthonaikba, hogy melegedhessenek, alhassanak. Művelődési házakba, iskolákba hordják az ételt, készítik a szendvicseket, viszik az úton rekedteknek. 

Ezt nézzétek!

Megrendített minket az összefogás, ahogy a szülő kismamát bejuttatták a kórházba, hogy farfekvéses babáját biztonságban hozhassa világra. Megdöbbentünk, hogy volt, aki a hóvihar kellős közepén, az autójában adott életet újszülöttjének. A gazdák saját járműveiket ajánlották fel, volt, aki a két kezét és a hólapátját. Sokan az éjszakát töltötték az autósok irányításával.

Közben a "harmadik osztályban"
egyre jobban összekovácsolódik a társaság!

Még egy csoportkép is készült indulás előtt!

Útravalóul frissen sült házi pogácsát kaptunk
az egyik kedves lakostól!

Péntek estére állt el annyira a szél, hogy tovább mertek engedni minket. Azt is csak úgy, hogy egy hókotró haladt a konvoj élén Dombóvárig. Mi onnan Kaposvárra mentünk tovább. Ez a nem egészen 50 km-es út két órát vett igénybe! Csak lépésben lehetett haladni, mert a hóréteg nap közben megolvadt, majd este visszafagyott. Akik a másik irányba Tamásinál tovább szerettek volna utazni, maradtak még egy éjszakára. Hozzájuk újabb 80 ember csatlakozott Dombóvár felől.

Teljesen kimerülten érkeztünk Dórihoz, aki finom levessel és vetett ággyal várt minket. Reggelig aludtunk egy jót, és hazajöttünk. Az utak itt-ott még havasak, de teljesen járhatóak voltak. Néhol nyomát sem láttuk a pár órája még tomboló ítéletidőnek. Hát… nem volt túl jó vicc!...

Itthon feltöltöttük a képeket, megnéztük, a többiek miket reagáltak, stb. Azt hiszem, egy ideig még emésztgetni fogjuk a történteket. Sokan felelősöket keresnek, méltatlankodnak. Tény, hogy sok mindent másképp kellett volna csinálni, komolyabban kellett volna venni az előjeleket, az útviszonyokat, és gyorsabban kellett volna reagálni. Tragédia, hogy voltak, akik nem élték túl… Számomra viszont az idei március 15-e legfontosabb tanulsága a következő: Hiába várunk arra, hogy az ország élén járók intézkedjenek a mi érdekünkben. Ekkora baklövéseket elkövetni már művészet! De nem akarok én is vádaskodni, a lényeg inkább ez: a kialakult vészhelyzetben helyi közösségek, hétköznapi emberek, személy szerint a munkájukat végző tűzoltók, hókotrósok, rendőrök, polgármesterek, bolt-tulajdonosok voltak azok, akik a lehető leggyorsabban, kérés nélkül, magától értetődően mentettek meg több ezer emberéletet! Vegyük, észre, hogy a csoda megtörtént, a többi csak sallang! Aki csak egyetlen vajas kenyeret is megkent, vagy egyetlen autóst a melegedő felé irányított, vagy türelmesen várta otthon az épp szolgálatot teljesítő vagy önkéntes munkát végző családtagját, húzza ki magát! NEKTEK köszönhetjük, hogy most újra itthon lehetünk!

Akit bővebben is érdekel, mi hogy zajlott Nagykónyiban, keressen rá a Facebook-on a következőre: Nagykónyiban ragadtunk, de legalább jó volt a társaság!  Vagy: Kónyiban ragadtak :) Mindkét helyen kb. 60 képet tettünk közzé, képfeliratokkal a "RoadwalkerS fotói" albumba. Érdemes beleolvasni a megszólalásokba, ki hogyan élte meg ezt a pár napot. Én most, pár perce azon döbbentem meg, hogy még vendéglátóinknak is pozitív élményként marad meg ez a krízis. Hadd idézzek: 

Kedves Ittrekedtek!
Elsősorban remélem, hogy mindenki épségben célba ért.
Másodsorban, köszönöm a sok köszönetet, szerintem hasonló helyzetben ti pontosan ugyanígy tettetek volna.
Furcsán hangzik biztosan, de ezért a két és fél napért érdemes volt megszületni.
Köszönet azért, hogy egyre kilátástalanabbnak látszó helyzetetekben, gondolok arra, amikor kiderült, hogy 40 fekvőhelyen bizonyosan 150-en éjszakáztok majd, senki sem kezdett pánikolni, vádaskodni, hanem segíteni, kölcsönözni, egymásban lelket tartani, felfedezni a környezeteteket, megismerni egymást, oldalt létrehozni kezdtetek...
Együtt oldottuk meg a helyzetet, ez az igazság...
Barátsággal gondolok rátok, Gabi