Nos, visszajöttünk...
Sokan mondják, hogy legalább volt egy jó puccos nászutunk - de ez az utazás nem erről szólt. Jó, nem tagadom, nagy élmény volt, de az már nem olyan nagy élmény, hogy még mindig nem látjuk át, hogyan tudnánk megalapozni a jövőnket. Mindenesetre leírom, mi történt, addig is, amíg rájövünk :)
November 3-án indultunk Bécsből. Viszonylag vígan viseltük a kétszer 11 órás repülőutat - akkor még. Erre még visszatérek... Szöulban egy napot pihentünk, azért ez nem ártott.
November 5-én érkeztünk Aucklandbe, Új-Zéland kereskedelmi és kulturális központjába. Összesen 4 millió lakosa van Zélandnak, ebből 1,5 m él itt. Csak a városközpontban tornyosul néhány mag
asabb épület, amúgy olyan kellemes kisvárosi a hangulat. Egy nagyon jó szállást fogtunk ki a második napon. Egy Backpackers vendégházhoz tartozó lakókocsit béreltünk - ami természetesen nem vontatható. Benn a házban használhattuk a konyhát és a fürdőszobát, internetezni a kocsiból tudtunk vezeték nélkül. Itt be is rendeztük az irodánkat egy hétre - innen kerestünk munkát.
Első dolgunk volt, hogy még a reptéren megvettük a legolcsóbb mobilt, így legalább egy helyi telefonszámmal rendelkeztünk. Meg nagy lelkesedéssel. Rengeteg céget végigtelefonáltam, de pár nap alatt be kellett látnunk, hogy hiába hiányszakma a kamionsofőr, hiába jelennek meg tömegével az új álláshirdetések, hiába az elszántság, egyszerűen senki nem akar állást ajánlani külföldieknek, amikor a kormány kikiáltja a válságot. Felvettük a kapcsolatot egy magyar bevándorlási tanácsadóval, hogy valaki mondja már el, hogy akkor most mi van, mert teljesen belegabalyodtunk a szabályozások és a bürokrácia erdejébe. Pedig Zéland arról híres, hogy milyen átlátható és gördülékeny az ügyintézés. Hát, az is volt, de egy pár hónappal ezelőtt minden megváltozott...
Kiderült, még ha találnánk is segítőkész céget, aki adna munkaajánlatot, a minisztérium nem adná ki a munkavállalási engedélyt, mert arra kötelezik a cégeket, hogy mindenáron helyi munkaerőt foglalkoztassanak. Na ezt a tényt nem reklámozták túl a bevándorlási hivatal honlapján. Ekkor elkezdtünk más megoldást keresni. Kettőt találtunk.
Az egyik a diá
kvízum. Egy új szakmát kellene valamelyikőnknek tanulni, és a másik is megkapja a nyílt munkavállalási engedélyt. A tandíjak viszont olyan magasak, hogy akkor sem bírnánk kifizetni - megélhetéssel együtt, ha eladnánk a veszprémi lakást. Valahogy talán kihúznánk, de ahhoz mindkettőnknek dolgozni kellene, és ki tudja, hogy találunk-e munkát, még engedéllyel is necces. Nekünk pedig akkor biztosra kellene menni. Ez a terv tehát ugrott.A másik a mezőgazdasági munka. Egy speciális SSE vízumot igényelhettünk volna, ami 6 hónapra lehetővé teszi, hogy gyümölcsöt szedjünk olyan kertészetekben, akik az ilyen vízummal rendelkezőket foglalkoztathatják. Ez nekünk tökéletesen megfelelt volna átmeneti jelleggel, fél év alatt csak alakult volna valami... Leautóztunk, átkompoztunk a déli szigetre
, El egész Central Otago-ba, az egyetlen területre, ahol az ilyen vízumot kiadják. A saját szemünkkel akartuk látni, mi a helyzet. Nos, a táj lenyűgözött minket. Az emberek hihetetlenül kedvesek, segítőkészek voltak velünk. Munkát viszont csak karácsony után tudtak volna adni. Utána 2-3 hét szünet, majd megint egy kis munka, ha egyáltalán jut... Mert sokan akarnak dolgozni. És hiába az ígéret, ha behozzák a filippínó munkásokat, és hűvös a tavasz - mert hűvös - és nekünk e
setleg nem marad mit leszedni. Na ezt a rizikót sem mertük bevállalni. Inkább fogtuk a maradék kis pénzecskénket, és fájó szívvel hazajöttünk.A repülőutat hazafelé talán mégsem ecsetelném, elég annyi, hogy igencsak jót tett az egy napos pihenő Szöulban... De nem keseredtünk el, csak Veszprémből folytatjuk az álláskeresést - bárhol a világon. A zélandi élményektől feltöltődtünk, és célként lebeg a szemünk előtt, hogy visszatérjünk, mikor elcsitul a válság. Mert ez egy olyan ország. Nyugalom van, és két átlagfizetésből vidáman el lehet éldegélni. A benzin feleannyiba kerül, mint Magyarországon, és két- háromszázezer forintból kiváló használt autót lehet venni. Az ilyen csavargós embereknek, mint mi vagyunk, ez nem elhanyagolható! A kaját kb annyiból ki lehet hozni, mint itthon, a rezsi meg olcsóbb. A víz és az áram nagyon olcsó. Adózni is kevesebbet kell, viszont az ember több szolgáltatást és kedvezményt kap, mint itthon. Ezt nem mi mondtuk, hanem egy 2 éve kivándorolt magyar család.
Visszatérve a kalandjainkra.
Mikor világossá vált, hogy a telefonos álláskeresés nem vezet eredményre, úgy döntöttünk, nyakunkba vesszük az országot, hogy hátha úgy kiderül még valami, meg legalább látunk is valamit az országból. Zélandot csak autóval érdemes bejárni. A tömegközlekedés elég hervatag - vasútvonal csak egyes helyeken van, buszok meg csak hetente párszor indulnak. Meg egyébként is :) Nincs is annál jobb, mikor kedvünkre választjuk ki, melyik úton menjünk, hol áll
junk meg. Béreltünk tehát egy autót. Bár elég szoros ütemtervet szabtunk magunknak, így elég sokat kellett egy-egy nap vezetni, nagyon élveztük, hogy viszonylag szabadok vagyunk.Azért is jó poén volt az autóbérlés, mert a történet úgy alakult, hogy 10 nap alatt 5 autót vezettünk, és főként magasabb kategóriájút, mint amiért fizettünk. A kocsikat A-tól kezdve sorolják be, az a legolcsóbb. Mikor mi mentünk a kölcsönzőbe, olyanjuk már nem volt, csak C. Na, az is megteszi. Az első nap után azért kellett lecserélni az autót, mert észrevettük, hogy teljesen kopottak a gumik. Mondtuk, nekünk a biztonság a legfontosabb. Ebben a kölcsönző cég is egyetértett. Kaptunk egy ugyanolyan Toyota Corollát. Aztán átkompoltunk a déli szigetre. Ilyenkor az a szokás, hogy az egyik parton leadod a kocsit, a másikon meg kapsz egy másikat. Nos, a másik parton egy F kategóriás négykerék-meghajtásos Hyundai várt minket, mert az olcsóbb kocsik mind elfogytak. Hát ez őrült jó poén volt, csak a kocsi sokat evett. A következő nagyvárosban beállítottunk a kölcsönző cég aktuális képviseletéhez, hogy nagyon hízelgő ez a megtiszteltetés, de mi nem érdemlünk ilyen drága autót. Adjanak nekünk ismét egy szerényebb fogyasztású, C kategóriás kocsit. Még mindig nem volt ilyen nekik, így egy tűzpiros Toyota Co
rolla sedannal kellett tovább hajtanunk. :) Na ezt már nem akartuk lecserélni, sőt! Olyannyira megszerettük a kis drágát, hogy amikor visszafele az északi szigeten ismét új autót kellett kérnünk, a telefonos kisasszonynak poénból megemlítettem, hogy mi legszívesebben megtartanánk, amink van. Ekkor megszakadt a vonal. Azóta sem tudjuk, hogy a véletlennek köszönhettük-e, hogy Wellingtonban egy ugyanolyan tűzpiros Corollát kaptunk, vagy komolyan vették-e a kérésünket :)Egy kis mérleget vontunk az út végén.
11 napig utaztunk (ebben benne van "nulláska" is, akivel Aucklandtől északra csavarogtunk még a nagy körút előtt)
4.888 km-t tettünk meg
6 autóval
Ez naponta átlagosan 445 km
De a maximum egy nap alatt 802 km volt.
A legfiatalabb kocsit ("négyeskét") 3.556 km-rel vettük át és 5.286-tal adtuk vissza. 1.730 km-t tettünk meg vele.
Az északi szigeten 2800 km-t vezettünk (én is!)
A déli szigeten összesen 2088 km-t tettünk meg.
November 5 és 22 között 10 szálláson fordultunk meg.
Amit láttunk, tapasztaltunk, azt nem lehet számokkal leírni. Képekkel sem igazán, de egyelőre ez az ezköz állt rendelkezésünkre. Az élménybeszámolót most inkább átirányítom a picasára. Akik eddig is nézegették már a képeinket, azok jórészt már találkozhattak az album tartalmával. Kicsit rendbe szedtük, kipofoztuk a képeket. Ide kattintva megtekinthető a képtár:
http://picasaweb.google.hu/
Bocs, ha egy kicsit hosszúra sikeredett a beszámoló, de hát volt mit pótolni... Remélem, szóban is kitérhetünk a részletekre, de egyelőre ne kérdezzétek, hogy mikor... Először megpróbálunk állást találni.
Üdv,
Zsuzsi és Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése