Kényszerpihenő

Nem dolgoztunk két hétig. A már említett óriásciszta végre kivívta a neki járó figyelmet. Zsoltnak 10 fogát húzták egyszerre – altatásban. Aztán valamivel később egy drain csövet is beültettek, hogy a legnagyobb ciszta szépen tudjon gyógyulni, csontosodni.

Úgy gondoltuk, egy ilyen mértékű beavatkozás már nem tréfa, ezt rendesen ki kell pihenni! Mondjuk sok választásunk amúgy sem volt. 

Az első hét borzalmasan telt. Nem elég, hogy fogak nélkül, de nyílt sebekkel a szájban szinte lehetetlen enni. A nyilvánvaló tejtermékek pedig - tejföl, tejbe áztatott zsemle, tejbegríz, stb.- tiltólistára kerültek a fertőzésveszély miatt. Beszereztünk egy aprítót, de a rántott hús krumplival egyáltalán nem étvágygerjesztő pépesre darálva... Maradt tehát a húsleves, a paprikás krumpli és a pogácsa teával. Annyi előnye volt a dolognak, hogy végre megtanultam húslevest főzni, az aprítóról meg kiderült, hogy kiválóan lehet használni májgaluska készítéséhez!

Előtte

Utána

Ottó nagyon szorgalmasan gyógyult. Nem gyulladtak be a sebek, és ahhoz képest hamar leszokott a fájdalomcsillapítóról is – bár brutális mennyiségű gyógyszert szedett be az elmúlt időben. S hogy ki az az Ottó? Nem túlzás azt állítani, hogy a ciszta diagnosztizálásával és kezelésével Zsolt végzetes következményeket úszott meg. Nagyon kemény időszakot éltünk át. Úgy gondoltuk, az új élet kezdetét új névvel ünnepeljük: Ottó :)

Az első névnap mondjuk nem sikerült valami fényesen... A nagy szünet után rögtön egy francia fuvart kaptunk. Már pénteken el kellett indulnunk a 12 tonnás kocsival – mindenféle vicces tilalom miatt, amit a németek találtak ki a nyári időszakra. Mesés hétvége várt ránk egy francia benzinkúton! Valami csoda folytán pár km-re gyalog elérhető volt egy település, el is határoztuk, bemegyünk csatangolni kicsit.

Vittük a GPS-t is, hogy legyen nálunk térkép. És ez volt a szerencsénk! A gépet ugyanis nem tudtuk bekapcsolni! Hiába nógattuk, egyszerűen megadta magát. Vad telefonálgatások következtek. Nagy nehezen megtudtuk a GPS szakink számát, aki elmondta, milyen gépet vegyünk, hogy itthon aztán el tudjuk passzolni. Mondanom sem kell, pont hiányzott még ez az extra kiadás!... Viszont legalább volt bevásárlóközpont a közelben!

A kínálattól nem ájultunk el, maximum az áraktól. Végül találomra megvettük a legolcsóbbat, egy Garmin nüvit. Jelentős érvként szólt mellette, hogy tudott magyarul. Aztán, mint kiderült, itt nagyjából ki is fújt a pozitív tulajdonságok listája... Most nem részletezném, mert még beperel minket a Garmin hitelrontásért. Órákig bűvöltük a ketyerét, de arra nem jöttünk rá, kinek lehet ez az eszköz igazán hasznos és praktikus. Maradjunk annyiban, hogy nekünk biztos nem...

 Tipikus francia út.

Vasárnap éjjel mégis nekivágtunk Párizsnak. Mivel a GPS-re nem mertük magunkat maradéktalanul rábízni, magyar kollegáknál érdeklődtünk, ők merre szoktak járni? Mondták, nyugodtan vágjunk át a városon! Hitetlenkedésünk ellenére mégis ez tűnt az egyetlen jó megoldásnak. Reméltük, a hajnali forgalom elég gyér lesz ahhoz, hogy ne kerüljünk dugóba. Nemrég láttunk egy filmet, mely teljes egészében a Párizs környéki dugókban játszódik. Jó hosszú film volt. Sajnos mi is tapasztaltuk már, hogy az ilyesmi nem kitaláció...

Félelmeink ellenére az átkelést simán megúsztuk. Az út tényleg a városon át vezetett. Többször átszeltük a Szajnát, és még a 'Vasat' is láttuk – vagyis az Eiffel tornyot. Mondjuk az jobban lelkesített minket, hogy simán elértük az első lerakót, késlekedés nélkül.

Aztán jött a koppanás, mikor kiderült, az oda szánt pár raklap áru a raktér belsejében van. Az összes többi cuccot ki kellett szednünk, hogy hozzáférjünk, aztán meg vissza az egész. Nem mi raktuk az autót, és az irodán nem tudták megmondani, mi volt a sorrend. Volt hát 50% esélyünk. Nem jött be.

Francia táj.

 Gondoltuk, már egyéb nem jön közbe, mi ennyivel is beérjük, nem hogy egy út alatt, de egy egész hónap alatt! Az, hogy a felrakó címe nem egyezett a valós címmel, vagy hogy várakoznunk kellett, már meg sem kottyant. Ezek az apróságok mindennaposak ebben a szakmában. De nem állt meg ennyiben a dolog.

Útban hazafelé döbbenten vettük észre, hogy elhagytuk az egyik tankolókártyát! Azóta sem sikerült rekonstruálnunk, mi történhetett, de lényeg, hogy nem lett meg a kártya, hiába kutattuk át a fülkét az utolsó négyzetcentiméterig. Fülünk-farkunk behúzva hívtuk fel a céget, hogy hát ez történt... Nem örültek kifejezetten, de rögtön letiltatták a kártyát, hogy nagyobb baj ne legyen. Másnap még egyszer átkutattuk a fülkét, de hiába. Örökre oda lett.

Miközben a 'nyereménylistát' sorolom, a legfontosabbat nem is említettem. Ottó csöve úgy döntött, nem jó neki ott, ahol van. Elkezdett kijönni az állkapocsból. Először csak kb. fél centit nőtt, aztán már egészen elérte a felső fogsort – pontosabban foghelyet. Egyébként is kész szeánsz, amit naponta háromszor-négyszer végigjátszunk, hogy tisztán tartsuk a csövet és a környékét. Minden étkezés után fogmosás, aztán egy injekciós fecskendőbe hígított jódot szívok fel, azt lövöm be a lyukon, hogy kimosson minden oda nem illő érdekességet.

Most ehhez jött még a hosszfigyelés. Meg a találgatás, hogy vajon mi történik, és mégis mihez kezdjünk ilyen távol mindenféle orvostól? Maradt ez esetben is a telefonos segítségnyújtás. Végül abban maradtunk, hogy levágom a cső felesleges részét, és meglátjuk, mi lesz. A cső sajnos ezek után sem hagyta abba a növekedést. Már sejtettük, hogy amint hazaérünk, le kell mennünk Pécsre, hogy az orvosok helyre tegyék a dolgot.

Azóta kitapasztaltuk, hogy ez a cső nem szereti a meleget. És ez így nyáron elég kellemetlen. Szóval igyekszünk óvatosak lenni, és reménykedünk a rövid fuvarokban.

A lényeg, hogy mire hazaértünk, a csőből agyar lett. Már nem lehetett vele enni, de még inni sem nagyon. Ez nem tett túl jót a hangulatunknak. Olyannyira belefeledkeztünk a nyűgeinkbe, hogy totál elfelejtettük a szülinapomat. Csak akkor esett le, hogy valami van, mikor páran felhívtak. Én meg igyekeztem jó képet vágni a jókívánságokhoz - Boldog szülinapot! Hát persze! Na szép kis örömünnep!

Főzök.

Aztán mikor lehiggadtunk, elgondolkodtunk kicsit a félig üres-félig teli pohár dilemmáján. Most mit sír a szánk az út miatt? Én is hálás lehetnék, hogy ilyen szülinapom van! A pasim egy nyitható tetejű 220 lóerős kétüléses Mercivel elvitt Párizsba. Hagyott vezetni is, sőt az út felén én vezettem! Ráadásul egy új GPS-t is kaptam ajándékba! Hát kell ennél szebb? :)