„PUDING VAGYOK” – avagy a Hetes Szalag Asszonyai
(és persze Lányai)
Egy hónapot lehúztam egy gyárban.
Sokan gratuláltak ehhez, sokan nem értették, mit kerestem ott a diplomámmal, sokan sajnáltak. Pedig nincs ebben semmi csoda, ha az embernek pénz kell – mert jönnek a csekkek, meg enni is szeretnénk – akkor érdemes elmenni dolgozni. Most pedig nem olyan időket élünk, hogy csak úgy válogathatunk a zsírosabbnál zsírosabb állásokban. Főleg nem december közepén, karácsony táján. Akkor döntöttünk úgy, hogy akkor bevállaljuk a szereldét az MTD-ben, mivel más lehetőséget ők sem tudtak ajánlani.
Aki esetleg nem járt még a blogunkon, vagy nem ismer minket, annak háttér-információként elmondom, hogy nyáron, mikor úgy döntöttünk, összekötjük az életünket, mindketten feladtuk eddigi életformánkat. Én Debrecenből Veszprémbe költöztem, hátra hagyva állást, lakást, családot, Zsolt pedig felhagyott a kamionozással, ami viszonylag jól fizetett (bár egyre kevesebbet), ám folyamatosan járni kellett az európai utakat. Ezt sem értik néhányan, pedig roppant egyszerű az indíték: együtt akarunk lenni. Minél többet. És most a nulláról kell mindent újra felépíteni – közösen.
Szóval január 5-én hajnal 6-kor megjelentünk a gyár étkezdéjében. Eligazításra. Kaptunk füldugót, kesztyűt, a nem szemüvegesek védőszemüveget is. Jól a lelkünkre kötögették, hogy ezeket mindig viselni kell. Elmondták, hogy mikor mehetünk szünetre, de mikor a duda ismét megszólal, a szalag már indul is. Szóval elkésni nem ér. Ez után mindenkit beosztottak, hogy melyik szalagra kerül, aztán isten velünk!
Jártatok már gyárban? Zsoltnak még nem volt ilyesmihez szerencséje, nekem is csak egyszer.
Már akkor sem tartottam poénosnak. Pedig az Skóciában volt, és kekszet gyártottunk, de a lényeg hasonló. Itt is szalag mellett kell robotolni, ez is álló munka, és itt is le kell dolgozni a nagyszünetet, ami 25 perc. A kicsi, 10 perceseket nem kell. Én azt hittem, ez így normális, de felhomályosítottak, hogy vannak gyárak, ahol nem kell… Annyi a különbség, hogy itt, a nemesvámosi gyárban fűnyírókat szerel össze a nép. Van egy állandó gárda, de tavaszig, mire a fű kinő, nagyon sok fűnyírót le kell gyártani, így decembertől kb. március végéig felvesznek még egy csomó embert.
Aztán meghajtják őket rendesen. Már az elején mondták, hogy úgy készüljünk, hétfőtől csütörtökig kötelező túlórát hirdetnek. Néha hétvégén is, de az nem kötelező. Ja, és van még egy különbség. Skóciában minimum
A gyárban 8 szalag működik. Fűnyírókat, motoros kaszát, gépgereblyét, kistraktort szerelnek össze. Gondolom, az sem titok, ha leírom, hogy az alkatrészek a világ minden tájáról érkeznek. Reggel hatra kell menni, a sima műszak fél 3-ig tart, de túlórával együtt egészen majdnem 5-ig. Sötéttől sötétig – így, télvíz idején.
Engem a Hetes Szalagra küldtek. Mint később kiderült, ezzel igen kivételezett helyzetbe kerültem. És, amint tapasztaltuk, akit itt ki akarnak tüntetni, azt sokszorosan megdolgoztatják. Hurrá!
A Hetes szalag hajtóműveket gyárt. Ezt némely benzines fűnyíróba építik be. Ha a koma nem nagyon akarja tolni a fűnyíróját, akkor ilyet vesz, aztán elég, ha ráállítja az irtásra, aztán a kertszomszéd majd visszafordítja. Na ezeket rakják össze a Hetes Szalagon. Itt bármely művelet nagyfokú ügyességet és gyorsaságot igényel – betanulni sem egyszerű. A szalag meg megy. Most nem írom le, nekem konkrétan mi volt a feladatom, csak annyit, hogy négy műveletben szereztem jártasságot – ebből az egyiket három hétig csináltam.
Ebben a munkában a legrosszabb a monotonitás. Meg az, hogy egy pillanatra sem lehet megállni. Főleg, amikor már mindenki nagyon ügyes, mert az ezredik hajtómű van a keze alatt aznap, és még selejt sem keletkezik. Akkor nincs miért megálljon a szalag. Így lehet, hogy egy nap alatt akár több mint 1.500.- ilyen ketyerét is összerak a hölgycsapat.
Igen, hölgyek. A hetes szalag két dologról híres. Az egyik, hogy talán itt a legnagyobb a hajtás – bár a többi szalagot sem kell félteni – a másik meg hogy szinte kizárólag nőket válogatnak ide. Azért mondom, hogy szinte, mert a szalagvezető pl. férfi… A többit mindenki találja ki maga :)
A férjem mondjuk rajtam tartotta a szemét. A kettes szalagon általában sikerült magát befúrni a dobozoló osztagba, és akkor egész jól láttuk egymást. Már ha tudtunk időt szakítani, hogy felpillantsunk. Egyszer-kétszer azt is sikerült kibulizni, hogy együtt dolgozzunk – de ahhoz az kellett, hogy nálunk valamilyen alkatrész elfogyjon. Ha ilyen van, mindenkinek kiadják az ukázt, hogy melyik szalagra menjen vendégmunkásnak, ahol várják szeretettel. Na ez legalább jelent valami változatosságot. Így esett, hogy belekóstoltam a tapétázás, doboz-hajtogatás, egységcsomagozás és a matricaragasztás, valamint a rugó-beillesztés, a luk-fúrás, zsírzás és klipszezés művészetébe is.
Mint mondom, sokan sajnáltak minket, hogy ilyen lélekölő munka jutott osztályrészül. Ez részben jogos, de nem szabad elfelejteni a következő előnyöket: reggel-este együtt indultunk és érkeztünk. A másik munkahelye nem valami misztikus, titkokkal teli hely, fantom munkatársakkal, hanem pontosan tudjuk, mikor miről és kiről van szó. Sajnos nap közben – néhány kivételes naptól eltekintve – pont nem találkozhattunk egymással, mert a szüneteinket eltolták egymástól. De jól esett egy-egy szóra odamenni a másikhoz, kapni egy kortyot a forró csokiból, vagy diszkréten megvakargatni a hátát. Este meg felváltva kenegettük sajgó tagjainkat rozmaringos kenőccsel.
A kenőcs. Az elején még tényleg nagyon pudingok voltunk. Sajnos töltöttünk annyi időt a gyárban, hogy edződtünk.. De az első hetekben komoly kihívást jelentett a hátfájás. Mert a szalagot nem tudják olyanra megcsinálni, hogy mindenkinek pont jó legyen a magassága, ezért ki gebeszkedik, ki meg görnyed. Én az utóbbi táborba tartozom. Mikor kérdeztem a szalagvezetőtől, hogy az üzemorvost meg lehet-e kérni, hogy írjon fel valami kenőcsöt, a válasz az volt, hogy „Jaj, hát az üzemorvos nem arra való! Ő csak akkor jön be a képbe, ha valami baj történik!” Na ezzel aztán jól ki lettünk segítve… Így megvettük a rozmaringos krémet teljes áron, mert ilyesmiért ugye nem hagyunk ki egy egész munkanapot, hogy a háziorvossal írassuk fel… Egyébként ezt a fizikai terhelést soha nem lehet teljesen megszokni. Le a kalappal az előtt, aki a 3 hónapos szerződési idő alatt egyszer sem robban le!
A szünetek. A szünetek kezdetét és végét hangos dallamkürt jelzi. Egy perccel a szünet vége előtt van egy jelző. Na akkor már érdemes a szalag mellett állni, különben elég esélytelen odaérni mire indul a móka. Ez a kötöttség nekem elég macerás, de hát muszáj haladni az árral. Csak egyféleképpen lehet mindent megoldani: az embernek minden percét be kell osztani. Mikor a duda megszólal, mindenki elhajítja, ami épp a kezében van, és igyekszik enni, inni, pisilni (ebből max. 2 teljesíthető a 10 perces szünetben!), a keményebbek dohányozni. Nem értjük, egyeseknek hogy lehet fontosabb a füstölés az első három tevékenységhez képest, azt meg főleg nem, hogy miből telik rá… Pár embertől bekérnénk a bűvészigazolványt – ennyi fizetésből nem értjük, hogy telik evésen és lakáson kívül autóra, vagy gyerekre. No de a cigi! Az meg aztán főleg óriási rejtély.
A füstölgés már kora reggel elkezdődik. A drága munkatársaink a buszmegállóban, mi meg az orrunk alatt, hogy nem igaz, hogy minket is boldogítani kell! Olyan szívesen szívnánk még egy kicsit a reggeli friss, csípős veszprémi levegőből, de hát nem hagyják! Aztán mikor megérkezünk Vámosra, csak nagy levegővel tudunk bejutni a gyár épületébe. És az egész – fordított sorrendben – megismétlődik a nap végén. A csikket meg a többség persze szanaszét dobálja. Szeretünk, Magyarország! Ezért füstölünk és szemetelünk teli! Mert ez a mi országunk, azt csinálunk benne, amit akarunk…
Elkeserítő látni, tapasztalni, hogy ezzel a nagyon kemény munkával mekkora összeget lehet összeszedni. Ha ezt a cikket Zsolt írná, akkor most részletesen leírná, hogy egy ember egy fűnyírón kb. 2 Ft-ot keres, és egy fűnyíró emberi erőforrás-költsége max.
No de hogy ne tereljem túlságosan a dolgok sötét oldalára a szót, hadd írjak néhány gondolatot a társaságról. Bár a harc gigászi, azért vannak, akik még küzdenek az elfásulás és a kilátástalanság igen komolyan fenyegető rémei ellen. Sajnos a banda egy jelentős része már zombivá változott, velük nem lehet érdemben kommunikálni. Ők csak rakják, amit rájuk bíztak, és azt sem veszik észre, hogy a szalag reggel óta már kétszer olyan gyorsan megy. Úgy zsigerelik ki őket, hogy közben észre sem veszik, és a nap végén még meg is köszönik, hogy összerogyhatnak.
Nem úgy egyesek, akik ugyanolyan szakadatlan tempóban nyomják az ipart, de közben marad arra energiájuk, hogy egyéniségüket csillogtassák. Érdekes módon sokan közülük régi bútordarabok a gyárban, vagy visszajáró lelkek, akik sokadik szezonjukat húzzák itt le. Szerencsémre sokan közülük a hetes szalagon kötöttek ki. Tőlük lehet túlélési technikákat tanulni, mivel lehet kihúzni egy 10 órás műszakot.
Az egyik a zene. Bár ez csalóka, mert így is óriási a zaj, még füldugót is kell hordani. Következésképpen a rádió még hangosabban ordít. Ha épp a rádió mellett állsz, elég komoly az esély a megsüketülésre. Ha meg valaki berak valami mulatóst, akkor a megőrülésre is.
A zene viszont segíthet is. Hadd idézzek fel itt egy bizonyos pénteket, amikor nálunk a Hetesen kicsit elszabadultak az indulatok. Rejtélyes módon bekerült a lejátszóba egy rock n’roll CD, amit véletlenül épp én vittem. Aztán valahogy a csajok lábába belekerült a boogie, és ilyenkor nehéz fapofával rakni a hajtóművet. Na aznap a környéken rajtunk kívül mindenhol máshol visszaesett a termelés. Zsolttól is megkaptam, hogy igazán övön aluli volt amit műveltünk. Még két targonca is majdnem összeütközött. No de – kérdem én – lehet ép ésszel bírni ezt a hajtást, ha nem engedhetjük ki valahol a fáradt gőzt? Állítólag a CD azóta is bekerül időnként a lejátszóba, egyéb rock n’ roll lemezek mellett :)
Ha már itt tartok, muszáj néhány szót szólnom a csajokról!
Ahhoz képest, hogy alig volt időnk beszélgetni, nagyon jól összekovácsolódott a banda. A hetes a legkisebb szalag, így erre van esély. Csajok (és persze Pisti!), ha olvassátok, üzenem nektek, hogy sajnos ebből a gyári élményből nem az fog bennem megmaradni, aminek kellene, hogy ez mekkora szívás volt, hanem hogy mekkora buli! De csak miattatok! Ha az embernek teli a hócipője, arra tényleg nem az a válasz, hogy maga alá rogy, hanem kineveti az egészet :) Nektek ajánlom ezt a sárga pólót!
Félreértés ne essék, nem azért sárga, mert ilyet hordanak a csoportfőnökök! Egyszerűen pudingból nekem a vaníliás jön be. És én úgy indultam, hogy Puding vagyok, de Ti nem hagytátok, hogy kilógjak a sorból. Aztán addig raktuk Együtt a hajtóműveket, hogy én is belejöttem, és maradt energiám észrevenni, kik is vesznek körül. Köszönöm a támogatást, hogy ti is azért szurkoltatok, kerüljek ki innen minél hamarabb! Nos, sikerült! Nem hiányzik a reggel 4 órás kelés 8 órás lefekvéssel párosítva, nem hiányzik, hogy sokszor álmomban is fűnyírót szereltem, hogy néha beszélni sem maradt erőm a nap végére, de Ti hiányoztok!
Zsolt még ott van, hogy időnként szórakoztasson Titeket, meg hogy nekem is beszámolhasson,
mi van Veletek. Őszintén remélem, ő is hamarosan búcsút mond a gyárnak! Nektek is azt kívánom, hogy találjatok olyan munkát, amiben örömöt leltek, ahol kibontakozhattok, és amit tisztességesen megfizetnek!
Zsoltnak is vannak sajátos módszerei, hogy ne buggyanjon meg teljesen. A kihívás komoly, de vannak mentsvárak. Az egyik, hogy gondolkodik. Aztán itthon néha le is írja, mire jutott. Főleg az iwiw-en teszi közzé. Újabban itt, a blogon, a "Hozzászólások" rovatban. Íme az egyik szösszenet, zárás gyanánt:
Törőcsik Zsolt és felesége ma 11 óra 22 perckor szimpátiatüntetést tartottak transzparenseikkel a "Forró Csokit Magyarországnak!" párt mellett a kis szobájukban, majd átvonultak jelszavakat kiabálva a konyhába. 11 óra 37 perckor pedig a kedélyek megnyugtatása végett ellen-szimpátiatüntetést tartottak a "Forró Csokit Magyarországnak!" párt ellen, aminek keretein belül kivonultak a konyhából az előszobába, ahol almát ettek horgászszéken ülve.
Illetve:
Foly. Köv.
Vagyis aki többre is kíváncsi, nézzen bele a Hozzászólásokba, itt alant:
asabb épület, amúgy olyan kellemes kisvárosi a hangulat. Egy nagyon jó szállást fogtunk ki a második napon. Egy Backpackers vendégházhoz tartozó lakókocsit béreltünk - ami természetesen nem vontatható. Benn a házban használhattuk a konyhát és a fürdőszobát, internetezni a kocsiból tudtunk vezeték nélkül. Itt be is rendeztük az irodánkat egy hétre - innen kerestünk munkát.
kvízum. Egy új szakmát kellene valamelyikőnknek tanulni, és a másik is megkapja a nyílt munkavállalási engedélyt. A tandíjak viszont olyan magasak, hogy akkor sem bírnánk kifizetni - megélhetéssel együtt, ha eladnánk a veszprémi lakást. Valahogy talán kihúznánk, de ahhoz mindkettőnknek dolgozni kellene, és ki tudja, hogy találunk-e munkát, még engedéllyel is necces. Nekünk pedig akkor biztosra kellene menni. Ez a terv tehát ugrott.
, El egész Central Otago-ba, az egyetlen területre, ahol az ilyen vízumot kiadják. A saját szemünkkel akartuk látni, mi a helyzet. Nos, a táj lenyűgözött minket. Az emberek hihetetlenül kedvesek, segítőkészek voltak velünk. Munkát viszont csak karácsony után tudtak volna adni. Utána 2-3 hét szünet, majd megint egy kis munka, ha egyáltalán jut... Mert sokan akarnak dolgozni. És hiába az ígéret, ha behozzák a filippínó munkásokat, és hűvös a tavasz - mert hűvös - és nekünk e
setleg nem marad mit leszedni. Na ezt a rizikót sem mertük bevállalni. Inkább fogtuk a maradék kis pénzecskénket, és fájó szívvel hazajöttünk.
junk meg. Béreltünk tehát egy autót. Bár elég szoros ütemtervet szabtunk magunknak, így elég sokat kellett egy-egy nap vezetni, nagyon élveztük, hogy viszonylag szabadok vagyunk.
rolla sedannal kellett tovább hajtanunk. :) Na ezt már nem akartuk lecserélni, sőt! Olyannyira megszerettük a kis drágát, hogy amikor visszafele az északi szigeten ismét új autót kellett kérnünk, a telefonos kisasszonynak poénból megemlítettem, hogy mi legszívesebben megtartanánk, amink van. Ekkor megszakadt a vonal. Azóta sem tudjuk, hogy a véletlennek köszönhettük-e, hogy Wellingtonban egy ugyanolyan tűzpiros Corollát kaptunk, vagy komolyan vették-e a kérésünket :)
